Szárnyra kelni

Az elmúlt időszak több szempontból is megterhelő (volt) számomra, és ezért a legtöbb imámban erőt kértem Istentől. De valahogy nem tapasztaltam azt, ami az igeversben is olvasható. Azt a bizonyos „futok de nem fáradok el” érzést. Sőt, egyre inkább fáradtnak, motiválatlannak éreztem magam. Sokat tanakodtam azon, hogy vajon miért nem kapom az erőt Istentől, amikor olyan sokat imádkozok érte. Egy idő után végül rájöttem: bár láttam, hogy nincs már akkora lendületem, mint az elején, nehéz volt elismernem, hogy egyedül erőtlen vagyok – mármint teljesen. Márpedig csak az erőtlent, a megfáradtat lehet erőssé tenni. Aki azt gondolja magáról, hogy erős, azon nem tud Isten segíteni. Ehhez is, - mint olyan sok minden máshoz is – arra volt szükség, hogy megalázzam magam. Hogy beismerjem: igen, teljesen le- és kimerültem, szükségem van a feltöltődésre. De nem arra a fajtára, ami egy-két hétig tart. Sokáig voltam én is „konfi-keresztyén”, aki valahogy/épphogy kibírta a következő löketig, aminek hamar elmúlt a hatása. Egy jó ideje már tudom és tapasztalom is, hogy a hétköznapokon ugyanúgy lehet Istennel találkozni, és lendületet venni. Most viszont arra kellett rájönnöm, hogy bár az életben sokszor érezzük magunkat úgy, mintha egy liftben lennénk, - „egyszer fent, egyszer lent,” - azért nem muszáj olyan sok emeletet utazni lefelé. Nem kell lelassítani a két lendület között, hanem egyiket a másikra kell építeni. Valahogy így képzelem el a fejlődést. Szokás azt is mondani, hogy „magasról nagyobbat lehet esni”, és ez igaz is. De ha Isten engem arra teremtett, hogy szárnyaljak, miért hiszem azt, hogy jó nekem a földön is? Vajon nem azért adott meg mindent, ami a repüléshez kell, hogy használjam őket? És lezuhanhatok? Igen, főleg az elején. De még ha én vagyok a legkiválóbb, akkor is. Viszont, ha soha nem kezdem el próbálgatni a szárnyaimat, akkor soha nem fogok megtanulni repülni. Az elején még ügyetlenül vágok bele, de ez nem szabad visszatartson, mert a fejlődést is el kell kezdeni valahol – vagy folytatni, ha abbahagytam. És tudom, hogy nem lesz állandó ez a lendület, de ha Istenben bízok, újra és újra megújul az erőm. Ha az elért magasságokban sem felejtem el azt, hogy ki adta a szárnyaimat, és benne reménykedek (nem pedig magamban), akkor még ha elfáradok, vagy ellankadok is, nem zuhanok vissza egészen a földig, ahonnan elindultam. 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések